1989-ben a rendszerváltáskor mindenki egy új világ kialakulásában reménykedett. Lehetőség nyílt egy polgári Magyarország felépítésére, voltak célok és álmok, és ott volt az ölünkbe hullott szabadság, amivel kezdeni kellett valamit. Habár nekem személyes emlékeim nincsenek erről a korszakról, mivel pont ebben az évben születtem, de elbeszélésekből és írásokból tudom, hogy ez egy izgalmas időszak volt. Ha abban az évben megkérdeznek valakit Magyarországon, hogy miként képzeli el a társadalmat 30 év múlva, valószínűleg egészen máshogy írta volna le, mint ahogy ma tapasztaljuk.  Elméletben úgy kellett volna ennek lezajlania, mint egy evolúciós folyamat: fejlődés és szelekció, és a végén valami jobb felé haladás. Ehhez képest, ha a magyar társadalmat tekintjük, csak visszafejlődésről beszélhetünk. Nézzünk kicsit a mai állapotok mélyére és próbáljuk együtt megérteni, hogy hogyan kerülhettünk ennyire siralmas szintre.

A tegnapi napon ismét volt tüntetés az ország több pontján, és ennek kapcsán megint a különböző Facebook oldalak kommentszekcióban mazsolázgattam. Cikkek helyett inkább ezeket szeretem olvasni, amikor elemezni próbálom a folyamatokat, mert bár elég torz és eléggé szűrt, de mégiscsak valamiféle lenyomata ez a magyar társadalomnak. Általánosságban véve mindkét oldal megnyilvánulásai lesújtóak voltak. A kormányoldal részéről az általános reakció a végtelen cinizmus és lenézés, amit a kormány sikeresen elültetett és igazi remekművé növesztett az emberek tudatalattijában. Az a fajta viselkedés ez, amikor az ember kényelmes selyemszékből, szivarozgatva nézi a pórnépet az utcán. Röhög rajtuk, rájuk pöccenti a csikket, beleharap a kaviáros szendvicsbe és összekacsint a mellette ülővel. Teljesen mindegy, hogy a másik oldalnak mik a céljai, mi az üzenetük, mi az, amiért küzdenek. Ők ők, mi pedig mi vagyunk. Az is mindegy, hogy a valóságban a selyemszék egy retkes fotel, a kaviáros szendvics pedig egy üveg kőbányai, az ideológiai fölény nálunk van. Jólesik röhögni mások nyomorán és küzdelmén. Már megint jól beszopták a köcsögök, végre! Az ellenzéki oldal megnyilvánulásai pedig jellemzően az ezekre a hozzászólásokra adott reakciókból tevődnek össze. Az emberek a kiszolgáltatottságukból és a lekezelésből felgyülemlett feszültségüket szintén a másik oldalon vezetik le. „Fideszbirkák”, ’”agyhalottak” és ehhez hasonló jelzőkkel illetik polgártársaikat és ezzel mindenki úgy érzi, hogy mindent megtett a hazájáért. Jól odaszúrtunk a mocskos proliknak, és most menjünk vissza harcolni, a..., izé, a kurva anyjukat!

Viccen kívül ez az általános közbeszéd az online (és nem csak az online) térben. De hát nem is csoda, hiszen ha az egyik oldal kommunikációs csatornájának ez az üzenete: „Ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön (...) ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat”, a másiknak pedig ez: „Véglezárásként csak üzenem annak a bajszos fasznak és az összes fideszes képviselőnek – legyen kecskeméti, félegyházi, szegedi vagy bárhonnan –, hogy álljon hátrébb eggyel, és bassza arcon magát”, akkor őszintén, min csodálkozunk? Ez már tényleg a legalja. Ez tragédia. Tragédia. Ezzel kéne azonosulnom és egyetértenem? Hát sajnálom, nem megy. Hogy jutottunk el idáig? Hogy jutott el idáig a magyar társadalom 30 év alatt? Ez nem demokratikus, nem polgári és semmilyen értelemben sem progresszív hozzáállás. Ez a legsötétebb, balkáni, köpködős, aljas, suttyó viselkedés. Kedves olvasóm, ha bármelyik idézettel is egyet tudsz érteni, akkor kérlek, olvasd el őket még párszor, így egymás után, és gondolkozz el azon, hogy erre a fajta közbeszédre van-e szükségünk.

Mindenesetre mindkét idézet nagyon jól levetíti a mai társadalom állapotát. A társadalmunk beteg, szörnyen beteg. Sokkal komolyabb dolog ez, mint bármi más, ami ma az országgal történik. Ahhoz, hogy egészéges, fejlődni képes közösségben tudjunk élni, egy nagyon fontos dologra lenne szüksége ennek az országnak, ezt pedig úgy hívják, hogy szolidaritás. Nos, ez az, amiben mi, magyarok nagyon deficitesek vagyunk, az egyik legkevésbé szolidáris nemzet vagyunk Európában. Ebből adódik, hogy az épp hatalmon lévő oldalt támogatók cinikusan röhögnek a másik oldal problémáin, ebből adódik, hogy sokan nem értik, miért tüntetnek diákok és nyugdíjasok a túlóratörvény ellen, ebből adódik, hogy sokan értetlenül állnak, amikor le kéne leülni a másik oldallal beszélgetni. Egy szolidáris ember odafigyel a másik oldal problémáira is, még akkor is, ha azokkal nem ért egyet. Legalább végighallgatja őket. Egy szolidáris ember képes a nagyobb képet nézni, amikor az ország problémáiról van szó. Egy szolidáris ember képes túllépni ideológiai, politikai nézeteken, amikor magát az embert kell nézni. Ismertek ilyen embereket? Én nem túl sokat, sajnos elég kevesen vagyunk. Nem is véletlen, hiszen ebben élünk már évszázadok óta. A politikai árokásás művészei vagyunk. Szűkebb értelemben 30 éve, tágabb értelemben már több mint száz éve ássuk az árkainkat, minél mélyebbre és minél szélesebbre, és nagyon kevés olyan mozgalom van, ami a betemetésre helyezné a hangsúlyt. Minden egyes libsizős és fideszbirkázós komment egy újabb ásócsapás az árokban. Egyre távolabb kerülünk egymástól, miközben egyre jobban felgyűlnek bennünk az indulatok egymás ellen. És akkor itt és most meg is válaszolom a címben feltett kérdést: igen, valóban belénk van kódolva a gyűlölködés. Ebben nőttünk fel, ezt tanultunk, ezt a példát láttuk a szüleinktől. Múltkor olvastam egy kommentet egy cikk alatt, amiben a kommentelő kifejtette, hogy az a normális, ha az ember csak a családjával és a szűk baráti környezetével foglalkozik, az ő boldogulásukat keresi. Aki ennél több emberrel akar törődni, az „nem százas”. Nagy meggyőződéssel adta elő a teóriáját és sokan egyet értettek vele. Nos, kérem, ez a magyar társadalom csődje. Ebbe az egyetlen kommentbe belesűrítve.

És hogy van-e megoldás? Ahhoz sajnos kevés vagyok, hogy ezt megválaszoljam, de véleményem szerint csakis sok évtizedes, akár évszázados munka eredményeként jöhetne bármi változás. Az iskolában kéne elkezdeni az értelmes vitakultúra és szolidáris viselkedés oktatását, hogy a következő nemzedékek már eszerint gondolkodjanak. Erre a jelen állás szerint zéró az esély, ebből a szempontból inkább a múltba húzunk vissza, minthogy a jövőbe tartanánk. 100-150 év múlva pedig szerintem már az egész emberiség egy anarchikus, posztapokaliptikus állapotba fog zuhanni, miután magunkra rogyasztjuk a Földet, ezért az én csekély ítélőképességem szerint előbb pusztulunk el, minthogy egy polgári, szolidáris társadalom kialakuljon Magyarországon. Mindegy, azért nem adom fel, azért se…

A héten olvastam először talán az Indexen, aztán az Origón majd minden kormányközeli felületen, ami szembejön  velem általában az alábbi hírt: "Félholtra verték a migránsellenes AfD képviselőjét" (ez speciel az origós cím). Maga a hír nem ment túl nagyot a médiában, mégis találkoztam pár tanulságos esettel mindkét politikai oldalon. Az Index Facebook posztja alatt sok lájkot gyűjtöttek a "megérdemelte" és az "így jár aki gyűlölködik/náci/stb" jellegű hozzászólások, míg a kormánypárti oldalakon a "kommunista tempó" jellegű okoskodások taroltak. Nos, szerintem érdemes tisztába tenni pár dolgot ezzel kapcsolatban. Itt az oldalon mindig igyekszem majd a legalapvetőbb, európai polgári eszmerendszerhez igazodni, politikai oldaltól függetlenül, most is ezt fogom tenni. Kezdjük azzal, hogy az agyonverésnek nincs ideológiája (maximum azoknak, akik elkövetik). Nincs jó és rossz pofánbaszás. Ha valakit barbár módon meglincselnek, azt minden esetben el kell ítélni és a leghatározottabban el kell határolódni. Senki sem érdemel meg egy összeverést és soha semmilyen esetben sem lehet konklúzió az "így jár aki...". Aki a nácik ellen akar lázadni és összeveri őket, ő maga talán nem lesz ugyanolyan náci? A kormányoldal kommunista tempózása pedig elképesztően képmutató. Mintha a világtörténelemben kizárólag a kommunisták lincseltek volna embereket. Szeretném a tisztelt kollégákat emlékeztetni az esetre, amikor a mára forradalmi hőssé avanzsált Budaházy György és barátai összeverték egy aluljáróban az akkor éppen szocialista képviselő Csintalan Sándort. Az talán nem volt kommunista tempó? Az jogos elégtételnek számít?
Néha nagyon elszomorít a magyar emberek zsigeri gyűlölete, amikor a másik oldalról van szó. Egyszer a villamoson utazva hallottam, ahogy két ember beszélgetett, valahogy szóbakerült Csintalan és az egyikük megjegyezte, hogy "hát igen, a Budaházyék nem végeztek elég jó munkát", majd kaján módon elvigyorodott. Hát igen, nyilvánvalóan sokkal jobb lett volna, ha helyben meg is ölik az öreget, mennyivel szebb ország lenne ma kis hazánk. Nem ártana néha elgondolkozni ezeken a dolgokon, mert ha az ember abba a helyzetbe kerül, hogy a földön fekszik, és repül felé a csizma orra, akkor kurvára mindegy, hogy mennyire libsi vagy náci az illető, a vére mindenkinek piros.

A Balázs-show méltán híres mondatával szeretném útjára indítani ezt a blogot, ahol teret engedek politikai és közéleti agymenéseimnek, amiktől megőrülnék, ha nem írhatnám le őket. Szeretném ha mi, magyarok politikai nézetektől és ideológiáktól függetlenül képesek lennénk leülni egymással érdemi, kulturált vitát folytatni bármiről. Saját kis teremben próbálom ezt az eszmét terjeszteni. Az alábbi tartalom lesz az első, amit ide kirakok, ez volt az a Facebook posztom, ami megszülte ennek a blognak az ötletét:

Az elmúlt napok történései kapcsán rengeteg gondolat megfogalmazódott a fejemben, és ma már úgy éreztem, hogy le kell írnom őket. A közösségi médiával kapcsolatban eddig tartottam magam ahhoz a berögzült magyar szokáshoz, hogy politikáról jobb, ha nem beszélünk, mert azon csak mindig összeveszünk, meg minek is felidegesíteni feleslegesen magunkat. Társaságban is mindig előkerül egy-két sör után, hogy „jó, na de ne politizáljunk…”. Jó kis családi üvöltözések a karácsonyi asztalnál, meg az ismerősök letiltogatása, hát igen, ezt ismerjük. Ennek a szokásomnak viszont most véget vetek. Véget vetek, mert nem hagynak nyugodni azok a folyamatok, amiket magam körül látok. Véget vetek, mert hiszek egy olyan társadalomban, ahol ugyanolyan természetes politikáról beszélni, mint egy focimeccsről, ahol az ember következmények nélkül kiállhat a véleményéért, ahol létezik egy olyan kulturális minimum, amit sosem kell szégyellni mások előtt. Úgy gondoltam, hogy ezt most bevállalom, néhány letiltást megér. Dühös vagyok, mert tehetetlennek érzem magam, és ezt a frusztrációmat csak úgy tudom enyhíteni, ha próbálok hatni valahogy a környezetemre. Ezért írom most ezt le. (Tudom, hogy ez kicsit „ki a f… érdekel” kategória, de ha már van ez a FB akkor használjuk jótékony célra is, pl. terápiás jelleggel. )
A demokrácia, amiben ma élünk, egy hatalmas ajándék. Ha csak visszagondolunk a magyarság ezer éves történetére, akkor ebből az ezer évből egy rövid kis intervallumba születhettünk, amikor minden egyes magyar embert ugyanazok a szabadságjogok illetik meg. Ezt mindennél jobban meg kell becsülnünk. A demokrácia jellegéből fakadóan egy törékeny dolog: ha nem vigyázunk rá, könnyen sérülés éri. Az emberek tartják össze és az embereknek kell ápolniuk, folyamatosan. Ahol lyuk keletkezik rajta, ott be kell foltozni, ahol hibás a működése, ott meg kell javítani. A demokrácia csak akkor lehet némiképpen stabil, ha erős alapokra épül. A jogrend, a szólásszabadság, a sajtószabadság, mind fontos alapokat adnak. Szükséges továbbá bizonyos fékeket és ellensúlyokat építeni a rendszerbe, hogy alacsony szinten képes legyen gyógyítani önmagát, egyenes pályán tartani a haladását. Ha ezek közül bármi is megsérül, megreped, könnyen az egész építmény összedőlhet.
A demokrácia független az ideológiáktól. A demokrácia színtelen, szagtalan gáz. Nincs jobboldali és nincs baloldali demokrácia, ahogy nincs konzervatív, nincs liberális, nincs keresztény vagy ateista demokrácia. Ha a demokrácia igazi, belső, elemi magját nézzük, akkor csak demokrácia van. Alapelvei mindenkire érvényesek, aki ebben hisz, pártállástól, ideológiától, vallástól függetlenül. 
Ha demokrácia alapkövei közül bármelyik is sérül, az mindannyiunk felelőssége. Ha vészkiáltás érkezik bármelyik oldalról, mindenkinek kötelessége arra felfigyelni, és megvizsgálni a közös demokráciánkat, hogy jól van-e még, nem esett-e baja. Ez nem pártpolitikai kérdés, ez alapvető, emberi jogi kérdés. Én azt tapasztalom magam körül, hogy a mi közös demokráciánk alappillérei megrepedeztek. Még nem durván, de már látni hajszálrepedéseket. Mielőtt beállítanád a saját csúszkádat a [Soros zsoldos anarchisták < –> Kormányváltó forradalom] tengelyen, kérlek, lépj hátra egy kicsit, és szemléld messzebbről a képet. Képzelj egy el absztrakt Magyarországot, ahol kormány van és ellenzék van. Ennyi adott. Minden mást, ideológiákat, programokat, politikusokat most tegyünk félre. Legyenek ezek feltételesek. Vagy bármilyenek. Képzeld el ezeket a lehető legtöbb féle kombinációban. Jöhet bármi, ne fogd vissza magad. Ha ezzel megvagy, kérlek, tedd fel magadnak az alábbi kérdéseket, és gondolkodj el rajtuk kicsit. Ne hagyd, hogy vezessen az indulatod. Tudod, az egész csak játék, ezek elképzelt valóságok. Tehát a következő kérdések az alternatív valóságodra vonatkoznak:
1. Szeretnél-e olyan országban élni, ahol a választópolgárok nagyjából felét képviselők véleménye nem hangozhat el a köztájékoztatást végző intézményben? Ahol „A” fél programja fut napi 24 órában és „B” fél nem mondhatja el álláspontját. Persze, dobhat a gép a „A” oldalra is, az nem olyan gáz, de képzeld el, hogy a ”B” félhez osztottak be.
2. Szeretnél-e olyan országban élni, ahol a törvények nem vonatkoznak mindenkire. Ahol a jogrend instabil, rugalmas. Ahol, ha úgy adódik, helye lehet a jogsértésnek. Persze nem mindig, meg nem minden nap, de előfordulhat. És ahol ez megtörténik, ennek még nincsenek is következményei. Mondok egy példát: Tegyük fel, hogy országgyűlési képviselőket jogszerűtlen módon kidobnak egy közintézményből. Gondold át, hogy ez veszélyes lehet-e. Vajon mi lehet majd a következő eset, amikor a jog védőrétege már túl vékony lesz ahhoz, hogy érvényesülhessen. Mi történik akkor, ha te leszel a következő áldozat? Ha mással is megtörtént, veled is megtörténhet. Ki tudja, hogy a jó oldalon állsz-e? Ilyen helyzetben bármikor áteshetsz a másikra úgy, hogy észre sem veszed. 
3. Szeretnél-e olyan országban élni, ahol a választópolgárok nagyjából felét képviselők nem szólhatnak bele a törvényalkotásba? De úgy frankón, egyáltalán nem. Ahol nincsenek meg a fékek és ellensúlyok, amik a kormányzó felet hivatottak ellenőrizni. Azért ez elég veszélyesnek hangzik, nem? Mármint persze, értem én, hogy egy demokráciában az emberek általában demokratikusan gondolkoznak, meg a kormány általában véve nem akar rosszat az országának, de hát na, előfordulhat... Azért jobb lenne ezt bebiztosítani, nem?

Hiszek benne, hogy ezekre a kérdésre egy demokratikusan gondolkodó polgárnak nem lehet több válasza egynél. Úgy gondolom, hogy ez része annak a kulturális minimumnak, amiben mi, Magyarországon elő, európai polgárok egyet kell, hogy értsünk. Ez nem pártpolitika kérdése, ez teljesen független attól, kire szavaztál áprilisban. A rendszer, ami ezeket a szivárgásokat megengedi, az rossz rendszer. Azt ki kell javítani. Ha ki van javítva, akkor gyakorlatilag tök mindegy, hogy ki kormányoz, olyan nagy baj már nem lehet. Ezen gondolkozzatok légyszi, és ha utáljuk is egymást, mint a szart, mert így szeretünk élni, legalább ezen az egyetlen minimális szinten értsünk egyet és dolgozzunk rajta közösen, hogy jól működhessen a "kicsi, sárga, de a mienk" típusú demokráciánk.